Ötödik fejezet

Ötödik fejezet

Mondanám azt, hogy magamtól keltem fel délben, de ez nem teljesen igaz. Hanna rontott be a szobámba, hogy felébresszen. Mérgesen vágtam hozzá a párnámat, de pechemre az egyik porcelán díszt találtam el. Szerencsémre a szőnyeg tompította az esést, így nem tört el.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem éppen nyugodt állapotban, miközben nővérem felvette a porcelánt.
- Segítened kell! - felelte habozás nélkül. A díszt a helyére tette, majd a párnával a kezében az ágyamra ült – Mi lenne a helyes döntés? Elmondani Tommi-nak az igazat vagy inkább befogni a számat és élni tovább az életemet?
Lassan felültem az ágyban. Végig néztem nővéremen. Látszott rajta, hogy teljesen kikészült a hibája miatt.
- Helyes döntés az lenne, ha elmondanád neki, viszont ismerem a természetét és nem lenne jó vége ennek. De, ha nem mondod el akkor mindig ott lesz a fejedben, hogy mit tettél és ezt nem fogod kibírni. Szóval, akármelyiket nézzük mindkét lehetősség ellened van, de inkább rövid ideig szenvedj, mint hosszú-hosszú ideig.
- Akkor mondjam meg neki most? - nézett rám. Szeme tele volt fájdalommal. Egyik részem sajnálja, mert mégis csak a testvérem, de a másik oldalam az „így jártál” mondatot ismételgeti.

- Ez lenne mindkettőtök számára a legkedvezőbb -nyomtam el egy ásítást.
Bólogatott, majd szó nélkül kiment. Nagyot sóhajtva bújtam vissza a takaró alá, de már nem bírtam visszaaludni. Így inkább elmentem letusolni, majd ebédelni. Tusolás közben észrevettem a mellkasomon és a combomon pár darab lilás színű foltot. Ez is a fürdőszobában történtekre emlékeztetett. Az emlékre éreztem, hogy elpirulok. Fürdés után lementem. Az asztalnál Aina döbbenten nézett Hanna-ra.
- Anyáék? - kérdeztem miközben megint egy ásítást nyomtam el. A kávéért nyúltam.
- Apa dolgozni ment, anya pedig munkát keresni – felelt Aina, de közben le nem vette szemét Hanna-ról. Valószínűleg csak most tudta meg mi történt.
Elbambulhattam, ugyanis arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet ismétli. Lassan rá emeltem a tekintetemet a lányokra.
- Hm? - kérdeztem még kissé az emlékektől kábán.
- Te tudtál Hanna dolgáról? - kért számon Aina. Bólogattam. Hitetlenkedés futott át Aina arcán.
- És miért nem szóltál nekem erről?
- Miért kellett volna szólnom? Hanna úgyis elmondta volna neked és eleve nem akartalak zavarni miközben egy srác volt a szádban.
Aina nem volt pirulós típus, de azért most egy kis piros színt vett fel az arca. Pár pillanat múlva értetlen arcot vágott.

- Várjál csak! Te ezt honnan tudod? Nem Hanna-val mentél haza? - kérdezte miközben kíváncsian méregetett és mintha valamit meglátott volna, mert igen csak a dekoltázsomat figyelte. Ekkor jutott eszembe, hogy én egy kicsit kivágott felsőbe öltöztem fel és ugyebár Heikki csinált tegnap pár darab észrevehető jelet, amiből kilehetett találni, hogy mennyire szórakoztam jól.
- Az ott mi? - mutatott az egyik ilyen foltra.
- Szerintem tudod mi az! - köntörfalaztam egy kicsit. Tudtam, hogy elvárja tőlem, hogy kimondjam, de azt is tudja rólam, hogy ha akarok makacsabb vagyok, mint ő.
- Az ott mi? - ismételte el.
- Ki volt az? - kérdezett rá Hanna.
Nem akartam elmondani nekik, hogy ki volt az.
- Egy fiú – „Ez aztán válasz!” gondoltam magamban, de mivel most költöztünk ide simán el tudom velük hitetni, hogy nem ismertem a srácot.
- Hogy hívják?
- Passz. Fogalmam sincs

- Mi az, hogy fogalmad sincs? Összefeküdtél egy ismeretlennel? - támadott le.
- Ki mondta, hogy lefeküdtem?

Aina azzal a „Nekem ne meséld be, nem vagyok hülye!” tekintettel nézett rám.
- Azt akarod bemesélni nekünk, hogy van egy fiú, akiről nem tudjuk, hogy hogy hívják vagyis te ezt állítod, hogy nem tudod és, hogy kiszívta a mellkasod, de nem feküdtél le vele?! - beszélt hozzám hitetlenkedve.
- Tökéletesen felvázoltad a helyzetet
Hanna a háttérben csak röhögött, de amikor mindketten rá néztünk elkomorodott.
- Most te jössz! - foglalt helyet az asztalnál és rámutatott egy székre Hanna számára. Én is leültem, mert valahogy úgy éreztem, hogy ide én is kellek. Hanna lassan húzta ki a széket és ült le. Neki sem tetszett, sőt. Mikor rájött, hogy ő következik egyenesen megrémült. Valószínűnek tartom, hogy még mindig érzelmi sokk alatt állt.
Volt egy kis szünet. Ez idő alatt egyikünk sem szólt vagy nézett a másikra. Végül Aina törte meg a csendet.
- Miért tetted? - tette fel a legeslegegyszerűbb kérdést. Hanna szemében megjelent az első könnycsepp.
- Nem tudom. A helyzet megkívánta, hogy ezt tegyem meg. Nem igazán gondolkoztam, csak mentem a fejem után, ami hiba volt.

Egyetértően bólintottunk.
- Valóban hiba volt, Hanna és annyira mégsem – Hanna szemei kitágultak a meglepetéstől. Aina szava engem is meglepett – Tudod, Tommi nem az a srác akinek te gondolod
„ Hogy mi van?”
- Ezt kifejtenéd? - kértem meg. Aina nagyot sóhajtott.
- Tommi nem éppen a hűségéről és a komoly kapcsolatokról híres. Köztudott tény, hogy az előző barátnőit is sorban csalta meg.
- Most azt akarod mondani nekem, hogy megcsalt engem?
- Nem tudom biztosan, mert te vagy az első barátnője, akivel már több, mint másfél évet kibírt, de a költözés miatt úgy gondolom, hogy megcsalt.
Ezek után senki sem szólt. Már ment volna fel Hanna, mikor rákérdeztem.
- El fogod neki mondani? - halkan kérdeztem, de azért ügyeltem arra, hogy érthető legyen. Rám nézett majd kis idő után bólintott.

***

Délután kimentem egy kicsit levegőzni, még sütött a nap és kellemes idő volt, ezért úgy döntöttem, hogy felhúzom a görkorcsolyámat és elindulok felfedezni az utcát. Egy kis oldaltáskába tettem bele a telefonomat, a kulcsomat, a fülhallgatómat és egy könyvet is. Úgy terveztem, amint kifáradok keresek egy padot vagy valamit amire leülhetek és olvasok. Még gyorsan írtam egy cetlit anyáéknak. Most hiába ordítanék, hogy elmentem, senki sem hallaná a hangos zene miatt, így elindultam a kis felfedező körutamra. Sok utca után eljutottam a hozzánk legközelebbi parkhoz. Kerestem egy padot és leültem olvasni miközben zenét hallgattam. Bár nem voltam fáradt, de most megjött a kedvem egy kis olvasáshoz. Talán én vagyok az egyetlen a családban aki szeret olvasni könyveket. Épp kezdtem volna belemerülni, mikor is a zene számot váltott meghallottam, hogy valaki ordibál valakivel. Kihúztam a fülemből a fülhallgatót és keresni kezdtem az ordító lányt. Hamar megtaláltam a barna hajú lányt, aki épp egy fiúval – aki valószínűleg a barátja –, kiabál. Nem igazán értettem mit mond, mert nagyon hadart és egy kis akcentust is véltem felfedezni, de mikor a lány ökle a fiú arcába nyomódott rájöttem, hogy épp egy szakítás szem és fül tanúja lettem. Kellemetlenül éreztem magam, pedig messzire voltak tőlem.
- A pokolba is az olvasással! - mordultam fel és eltettem a könyvet. A fülest visszadugtam, majd hazafele indultam. Már egy ideje mentem az út szélén mikor feltűnt, hogy itt még életemben nem láttam. Sötétedett már én meg eltévedtem, remek. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Nagyon sóhajtva mentem tovább míg meg nem láttam az egyik utca táblát. A telefonom szerint ellenkező irányban lakom így idegesen fordultam vissza. A fülemben lévő hangos zene miatt nem hallottam meg, hogy mögöttem egy csapat idióta kocsikázik. Elütöttek és a görkorcsolyám miatt a kocsi alá csúsztam. A fejemet bevertem az aszfaltba és éreztem, hogy a lábamból is folyik valami. Szerencsémre viszont a volán előtt ülő fiú nem ment át rajtam. Pánikolva kiugráltak a kocsiból és sokkolva néztek rám.

- Tudom, hogy nagyon szép vagyok – mondtam idegesen, miután már elmondták jézus és isten összes szinonimáját –, de most már igazán kiszedhetnétek a kocsi alól!
Nem kellett kétszer mondanom. Ketten megfogták óvatosan a karomat és kihúztak a kocsi alól. Megjegyzem, elég lett volna, ha a drága tolat egy métert. Segítettek felülni és láttam, hogy a combom és a vádlim igen erősen lehorzsoltam.
- Jól vagy? - kérdezte egy ismerős hang. Felnéztem az illető kék szemébe.
- Lüktet a fejem – sóhajtottam és a halántékomhoz szorítottam a kezeimet.
- Gyere – guggolt le mellém és intett valakinek, hogy segítsen – beviszünk a kórházba!
- Elég ha hazaviszel! - tiltakoztam, de nagyon csúnyán nézett rám Rami, így inkább nem vitatkoztam vele.
- Dehogy viszlek haza! Megyünk a kórházba és kész! - szólt rám.
- Jó, de akkor hívd fel valamelyik testvéremet! - nyújtottam felé nagy nehezen a telefonomat, amit visszautasított.
- Nem kell, meg van Hanna száma – mondta, majd tárcsázni is kezdte a nővéremet. Gyorsan eldarálta neki mi történt és azt hiszem itt ájultam el

***

„Egy pipacsokkal teli réten sétáltam egymagam. Lágy szellő fújta vörös hajamat és lenge ruhámat. Mikor felnéztem az égre a nap akkor kezdett el előbújni a felhő mögül. Élesen világítottak a szemembe a napsugarak. A kezemet magam elé tartva próbáltam megakadályozni, de még így is belesütött a szemebe”- Leena! - kiáltott fel Aina. Idegesen nyitottam ki a szemeimet, de a hirtelen jött fény miatt megvakultam. Lassan kezdtem megszokni a fényt, mikor a családom aggódó tekintetébe ütköztem.
- Mi történt? - kérdeztem s közben körbenéztem. Egy kórházban vagyok, ebben biztos voltam, már a szagok miatt is és nem utolsó sorban a fehér fal is és a pittyegő gépek is nekem adtak igazat.
- Kicsim – fogta meg anya a kezemet –, elütöttek és elájultál. Rami hozott be téged a barátaival.
Homlok ráncolva néztem rá.
- És ki ütött el?
- Hát igazából te mentél rossz helyen, de Rami és a barátai voltak azok – szólt közbe apa. Lassan feldolgoztam az információt.
- Miért vagyok itt?
- Mert elütöttek, mondjuk? - kérdezett vissza Aina, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Egyébként meg illett volna szólnod, hogy lelépsz! - szidott le, de arra tisztán emlékszem, hogy írtam egy cetlit.
- Kiabáltam és cetlit is hagytam – vontam meg a vállamat – Szóval még egyszer megkérdezem, hogy miért vagyok itt?
Aina és Hanna lemondóan sóhajtottak.
- Kicsim – szólt hozzám apa –, Ramiék behoztak, mert idézem szavait: A lába vérben úszott és mert fájt a feje meg elájult.
- Elájultam? - kérdeztem vissza. Mindenki bólintott. –, Mióta vagyok itt?
- Négy órája- válaszolt Hanna.
Ezek után az orvos megérkezett a leletemmel és megtudhattam, hogy az év világon semmi bajom sincs, pár horzsolást leszámítva. Így másnap már boldogan mehettem haza. Természetesen anyának beindultak az ösztönei és mindentől megakart védeni. Nagy nehezen azért sikerült leállítanom. Apa megint elment dolgozni, anya pedig nagy nehezen, de elment megint munkát keresni így ismételten hárman maradtunk.
Az ágyamban feküdtem és egy verses kötetet olvastam, mikor Hanna és Aina bejött a szobámba. Az előbbi könnyes szemekkel a másik pedig ideges fejjel.
- Mi történt? - néztem rájuk ijedten.

Mindketten letelepedtek az ágyamra. Aina fogta a kötetet és becsukta, majd ledobta az ágyról.
- Hé! Az egy antik darab! - kiáltottam rá
- Elmondtam neki! - kotyogott közbe Hanna. Döbbenten néztem rá, bár tudtam, hogy elfogja mondani neki, de azt hittem, hogy vár még pár napot esetleg hetet.
- Mit mondott? - tértem rá a lényegre. Hiába kezdtem volna el vigasztalni, semmit sem értem volna el vele. Szipogva fújta ki az orrát, majd válaszolt.
- Olcsó ribancnak nevezett és, hogy nagyot csalódott bennem. Azt hitte, hogy én nem vagyok olyan lány, mint ti, hogy ágyból ágyba ugrál – hirtelen bedühödtem. Hogy mert ribancnak titulálni az a dög, mikor életemben nem feküdtem le csak úgy egy sráccal. Vagyis ott nem voltam ilyen itt pár napja megtörtént, de most nem ez a lényeg. Bár azóta nem láttam Heikkit.
- Hogy mert ilyet mondani rólunk? - néztem rá Aina-ra. Jó, Aina tényleg ilyen volt, de a testvéremet csak én hívhatom hivatalosan is ribancnak.
- Szerinted én miért vagyok ideges most?
- Annyira jó, hogy ilyenkor is magatokkal foglalkoztok, miközben én vagyok a szenvedő alany – kiáltott fel kétségbeesetten Hanna.

- Nyugi van!

- Hogy lennék nyugodt, mikor most szakítottam Tommival és közben ribancnak nevezett?
- Mondott még valamit? - kérdeztem rá
- Megkérdezte milyen volt azzal a másik sráccal

A lehető legnyugodtabb hanggal szóltam hozzá: - Ugye erre nem azt válaszoltad, hogy jó?
Hanna szavak nélkül árulta el, hogy beletrafáltam.
- Úristen! Hogy lehettél ennyire hülye? - ordított fel Aina. Hanna összehúzta magát, majd felzokogott.
- Jól van már! Nem tehettem róla, az indulat beszélt belőlem – sírta. Aina-ra néztem és nem helyeslően csóváltam a fejem, majd mindketten megöleltük Hanna-t. Tudtuk, hogy kell neki a mi támogatásunk és azt is tudtuk, hogy nekünk kell kimosni a fejét is.